Létezik-e olyan szín, amit emberi szem még soha nem látott? A kaliforniai Berkeley Egyetem kutatói szerint igen – és már meg is találták. A tudományos közösséget és a laikusokat egyaránt lázba hozta a hír, hogy az emberi érzékelés határait feszegetve egy eddig ismeretlen árnyalatot sikerült előcsalogatni a retinából – legalábbis laboratóriumi körülmények között, különleges körültekintéssel megtervezett vizsgálatok során.
A kutatók az „olo” nevet adták az új színnek – egy erősen telített, élénk kékeszöld árnyalatnak, amit kizárólag egy speciális lézeres berendezés segítségével lehet látni. Eddig mindössze öt embernek – köztük három kutatónak – volt alkalma ezt az egyedülálló vizuális élményt átélni. Az élményről készült beszámolóikban mindannyian azt hangsúlyozták, hogy a szín „semmivel sem hasonlítható össze”, és „túlmutat a megszokott vizuális világon”.
Ahhoz, hogy megértsük ennek a felfedezésnek a jelentőségét, érdemes röviden áttekinteni az emberi látás mechanizmusát és a retina felépítését. A szem hátsó részén található retina tartalmazza azokat a csapsejteket, amelyek a fény különböző hullámhosszaira reagálnak. Három fő típust különböztetünk meg: az L típusú csapok a hosszú hullámhosszú (vörös), az M típusúak a közepes (zöld), míg az S típusúak a rövid (kék) fényt érzékelik. A színek, amelyeket látunk, ezen csapsejtek együttes aktivációjából keletkeznek.
A hétköznapi életben a természetes fény egyszerre többféle csapsejtet aktivál, így lehetetlen őket izoláltan vizsgálni. A Berkeley Egyetemen azonban sikerült kifejleszteni egy speciális berendezést, az „Oz”-t, amely képes kizárólag az M-típusú (zöld) csapsejteket stimulálni, miközben más sejttípusokat nem aktivál. Ez a technológiai áttörés nyitotta meg az utat a korábban soha nem látott színek felfedezése felé.
Ennek az izolált stimulációnak az eredménye az „olo” szín, amely se nem zöld, se nem kék, se nem ismert árnyalat – egy valóban „példátlan” látvány, amit sem nyomtatásban, sem képernyőn nem lehet visszaadni. Mindez azt mutatja, hogy az emberi szem potenciálja jóval nagyobb lehet, mint amit a megszokott vizuális környezetünkben ki tudunk használni.
A kutatási projekt során öt alany vett részt az „olo” szín élményének tesztelésében. Mindannyian egybehangzóan számoltak be egy élénk, szokatlan színről, amit nem tudtak hasonlítani semmihez, amit korábban láttak. A kutatók hangsúlyozták, hogy az „olo” élménye nem képzelőerő vagy szubjektív benyomás eredménye, hanem tényleges retinális válasz az M csapsejtek izolált aktivációjára, az agy vizuális kérge által értelmezve.
A legnagyobb kihívás, hogy ezt az élményt másokkal megosszák. Mivel a szín csak a speciális berendezéssel és pontosan beállított hullámhosszokkal hozható létre, jelenleg lehetetlen reprodukálni akár fényképen, akár digitális formában. Ráadásul az egyéni különbségek is szerepet játszhatnak abban, ki milyen intenzitással látja az „olo” színt – ez újabb kérdéseket vet fel a személyes észlelés és a neurobiológiai különbségek kapcsán.
A résztvevőknek bele kellett nézniük az optikai eszközbe, miközben egy lézersugarat villantottak az egyik pupillájukba.
A tudományos közösség megosztott az „olo” kapcsán. Vannak, akik úgy vélik, hogy ez nem valódi „új” szín, hanem a zöld szín egy extrém, telített árnyalata, amelyet egyszerűen eddig nem tapasztaltunk meg ilyen tisztaságban. Mások viszont úgy érvelnek, hogy mivel az emberi szem és agy korábban ilyen típusú csapsejt-stimulációt nem tapasztalt, ez valóban új kategóriát jelent az érzékelhető színek között. Egyesek filozófiai kérdéseket is felvetnek: ha egy színt nem lehet kommunikálni vagy megjeleníteni, vajon tényleg „létezik-e” a hagyományos értelemben?
A felfedezés rávilágít arra is, hogy az emberi érzékelés és észlelés határai nem feltétlenül ott húzódnak, ahol eddig gondoltuk. Az „olo” ugyanis nem egy új pigment vagy festék, hanem az agy és a szem közötti kapcsolatban rejlő lehetőség. Ez a lehetőség segít megérteni, hogy az agy hogyan interpretálja az érzékszervekből érkező adatokat, és miként alkot belőlük egységes képet a valóságról.
Az „Oz” technológia nem csupán a színlátásról szóló ismereteinket bővíti. Komoly potenciál rejlik benne a látászavarok, például a színvakság kezelésében. Ha pontosan meg tudjuk érteni, hogyan reagálnak az egyes csapsejtek külön-külön, talán képesek leszünk olyan eszközöket fejleszteni, amelyek célzottan stimulálják a hiányosan működő receptorokat. Ez különösen fontos lehet olyan emberek esetében, akik genetikailag nem képesek bizonyos színek észlelésére.
Emellett a mesterséges látórendszerek fejlesztésében is fontos szerepet kaphat az ilyen jellegű kutatás. A robotika, a mesterséges intelligencia és az orvosi képalkotás terén egyre nagyobb az igény arra, hogy az emberi érzékelés határain túli információkat is képesek legyünk feldolgozni és értelmezni. A precíziós technológiák és az agy-gép interfészek integrációjával a jövőben lehetőség nyílhat arra, hogy nemcsak lássunk új színeket, hanem akár teljesen új érzékelési dimenziókat fedezzünk fel.
Az „olo” nem fog megjelenni a televíziók kijelzőjén vagy a telefonok képernyőjén – legalábbis a közeljövőben nem. De a felfedezés újabb bizonyítéka annak, hogy a világ nemcsak nagyobb, de színesebb is, mint amit eddig hittünk. A tudományos kíváncsiság új távlatokat nyit meg, és arra ösztönöz bennünket, hogy újraértelmezzük, mit is jelent „látni”.
Az emberi elme és test még mindig rejteget meglepetéseket – s talán még több olyan szín vár ránk, amit sosem gondoltunk volna, hogy egyáltalán láthatunk. A jövő generációi számára ezek a kutatások hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egy sokkal gazdagabb és komplexebb vizuális világ táruljon fel – olyasmi, amit ma még elképzelni sem tudunk.