Ahogy Európa versenyt fut a klímaváltozás lassításáért és a nettó nulla kibocsátás eléréséért, a tengeri szélerőművek szerepe egyre meghatározóbbá válik. Az Északi- és Balti-tengeren sorra épülnek a hatalmas offshore parkok, melyek tiszta energiával látnák el a kontinens nagy részét. Mindez azonban egy új, kevéssé ismert kihívást is magával hozott: a széllopást, vagy szakmai nevén az örvényhatást.
A jelenség lényege, hogy amikor egy szélerőmű energiát nyer ki a levegőből, az lelassítja a mögötte haladó szelet. Ez nem csupán lokális hatás – egy nagyobb, sűrűn elhelyezett szélerőműpark akár több tíz kilométeres sávban is csökkentheti a szélsebességet, ezzel más parkok energiatermelését is negatívan befolyásolva. A hatás időjárásfüggő, de megfelelő körülmények között akár 100 kilométeres örvényhullám is kialakulhat.
Ez a probléma technikailag régóta ismert, de csak mostanában vált égető kérdéssé, mivel a tengeri szélerőművek rohamos ütemben terjeszkednek, a parkok pedig egyre nagyobbak és sűrűbbek. A legjobb szeles helyekért való versenyben az országok és energiavállalatok igyekeznek minél előbb kihasználni a rendelkezésre álló tengeri területeket, de ez sok esetben az örvényhatások figyelmen kívül hagyásával jár.
A következmények komolyak lehetnek. Egy másik szélerőműpark által okozott szélcsökkenés akár 10-15%-kal is visszavetheti egy park energiatermelését. Ez már önmagában is megingathatja a beruházási megtérülés számításait – hiszen ezek a parkok több évtizedes időtávra tervezve, óriási költségekkel épülnek. A fejlesztőknek biztosnak kell lenniük abban, hogy a következő 25-30 évben stabil, előre kalkulálható energiát tudnak termelni.
A probléma azonban nemcsak pénzügyi, hanem politikai és jogi természetű is. Mi történik például akkor, ha egy brit szélerőműpark teljesítménycsökkenéséért egy holland vagy dán turbinarendszer a felelős? Jelenleg nincsenek olyan nemzetközi szabályozások, amelyek pontosan meghatároznák, hogyan kell kezelni az ilyen határokon átnyúló „széllopási” vitákat. Bár a szél jogilag senkié, a gyakorlati következmények nagyon is valósak.
A szakértők, mint például Eirik Finserås, a norvégiai Bergeni Egyetem kutatója szerint sürgősen szükség lenne egy átfogó, nemzetközi szabályozási rendszerre. A szélenergiát közös tengeri erőforrásként kellene kezelni, hasonlóan a halászati jogokhoz vagy a tengeri olajmezőkhöz. Ehhez elengedhetetlen a nemzetközi egyeztetés, a közös tervezés és az átlátható szabályok lefektetése – még mielőtt a konfliktusok élesebbé válnának.
A „széllopás” ugyanakkor nem csak Európát érinti. Kína is gyors ütemben bővíti tengeri szélerőműparkjait, és ott is egyre több kutatás foglalkozik az örvényhatás hosszú távú következményeivel. A tudósok szerint a következő lépés a pontos szimulációk és modellek kidolgozása, amelyek előrejelzik a különböző parkok közötti kölcsönhatásokat – ezzel segítve a jobb tervezést és elkerülve a jövőbeli veszteségeket.
A szélenergia kulcsszerepet játszik az éghajlatváltozás elleni küzdelemben, de mint minden gyorsan fejlődő iparágnak, ennek is megvannak a kihívásai. A széllopás nem technológiai kudarc, hanem egy természetes következménye annak, ha túl sok rendszer próbálja egyszerre ugyanazt az erőforrást kihasználni. Ha ezt időben felismerjük, és együttműködéssel reagálunk, a szél valóban közös sikerünk lehet – nem pedig újabb vita forrása.